Don't fuck with the Wongs!

Tegnap este letudtam az évi egyszeri látogatásomat a legnyomasztóbb rokonaimnál. Persze tök bunkóság, hogy ezt mondom rájuk, mert amúgy jó fejek és szeretem őket meg ők is szeretnek engem azt hiszem, de nehéz mást mondani arra, mint hogy nyomasztó, ha az ember egy órát ül egy lepukkant újpalotai panel hetedik emeletén lévő félhomályos lakásban, ahol szigorúan csak a kis lámpa ég gyenge teljesítményű izzóval, és minden képzeletet felülmúló cigi szag van, és a beszélgetés témája a 44 éves, még mindig az anyukájával élő, erős dohányos (és ivó szerintem) unokabáty irodalmi kutatása, ami ha egyszer elkészül, akkor VILÁGSZENZÁCIÓ lesz. Ez a kutatás amúgy 15 éve folyik, de még mindig tök sok a munka vele, és amúgy érdekes meg minden, de nem hiszem, hogy 15 irodalmárnál többet fog érdekelni, ha elkészül. Mindenesetre ezt a véleményemet megtartottam magamnak, mert rendes vagyok. Azt azért megkérdeztem, hogy mennyit pénzt hoz majd ez a házhoz, amire Istvánka (igen, Istvánkának hívja a család még 44 évesen is) azt mondta, hogy szép kis összeget, legalább félmilliót, amire én azt mondtam, hogy az jó, csupán 15 évet kellett dolgozni érte, amire tökre elszomorodott, olyan volt, mintha ebbe sosem gondolt volna bele, és ettől nagyon szarul éreztem magam, úgyhogy utána nem sokkal később el is jöttem az éves bejgli adaggal, ami szokás szerint szuperfinom.

Viszont a posztnak nem is ez a lényege, hanem, hogy két hete megtaláltam a Judge diszkográfia cédémet, amit pár éve elvesztettem, úgyhogy a kocsiban azt hallgattam, és azon gondolkoztam, hogy milyen menő, hogy a világ legkeményebb hardcore lemezén  van egy szerelmes szám. No  persze nem egy nyáltengerre kell gondolni, hanem betonkemény zenei alapra elüvöltött érzésekre, amiket akkor érez az ember amikor nem önszántából szakít. A következő posztom ez a szám lesz, készüljetek!